annak a takarónak még mindig ugyan olyan illata van. és én elaludtam. álmomban az emberek ruhaszárítóról lógtak le és én minden reggel, mintha csak egy pár tiszta zoknit vennék le, levettem az aznapra kiválasztott társaságot és betettem őket a táskámba. ruhacsipesszel együtt persze. és ha szükségem volt valakire csak elővettem őket a táskám zsebéből és beszéltem hozzájuk.
arra ébredtem hogy valaki csenget. azóta pedig azzal a kétségbeejtő ténnyel szembesítem magam folyamatosan, hogy borzasztóan önző vagyok mostanában.

Most inkább nekiültem és a klasszikus avantgarde emocionális alapon való megnyilvánulásairól: a Fauves, a Die Brücke, a Der Blaue Reiter és a Pittura Metafisica nevű áramlatokról és kiemelkedő képviselőikről olvasok. sokkal jobb ez így azthiszem.