Arvo Pärt és a tintinnabuli

lehet hogy nem szabadna túlzott jelentősséget tulajdonítani bizonyos eseményeknek, de eddig is rendszeresen megtettem és nem látom különösebb okát annak, hogy ezen épp most változtassak. úgy látszik ugyanis mégis létezik a dolgok jelen állása szerint az az állapot, ami valamiért egy kicsit az amerikai filmek kliséire emlékeztet. kedvem lenne leírni az egész eseménysort, de bőven elég lesz annyi is az emlékezéshez, hogy továbbra is és talán egyre inkább (naiv) csodálattal viseltetek az okos és tehetséges férfiak irányában. ezzel egyenes arányban áll - mondanom sem kell - az az érzés, ami a saját gondolataim megfogalmazhatatlanságának érzetéből eredő frusztrációkban nyilvánul meg.
megfelelő stratégia hiányában marad a türelem, a lányos esetlenség - aminek alkalmazása egyébként számos további kérdést vet fel és eddig meghatározónak hitt elvek megdöntése felé mutat. van még mosoly és határozottság is az alkalmazandók listáján, nemtudom van-e értelme, de minthogy valójában mindig annak van értelme aminek értelmet adunk, így ma természetfeletti varázserőt tulajdonítok a hónak (sokkal inkább mint saját magamnak).
szeretem amikor mások értékes percek egymásutánját ajándékozzák nekem az életükből minden komoly szándékosság ellenére, azt viszont továbbra sem tudom megmagyarázni, hogy miért érzem magam egyre butábbnak akkor, amikor egyébként egész jól mennek a dolgok. holnap vallásszociológia vizsga és cseppet sem izgulok, ráadásul ez a post sem emlékeztet semmi korábbi dologra azthiszem.
de ez az este sem.

valahol most értettem meg azokat, akik sok időre elvonulnak a világ elől gondolkodni és írni. szeretném elhinni hogy én is valami ilyesmit fogok csinálni dániában.