viszlát és kösz a halakat

soha ennyire nem volt erős bennem a késztetés arra hogy sokkal többet olvassak és tanuljak, az emberekről főleg. a legtöbbször tényleg nem értem a kapcsolatokat vagy pontosítok: nem értem meg őket időben. ezért nagyon nagyon butának érzem magam ma. elmondhatatlanul.

there is no time for daydreams.

ez most annyira mélypont lehetne... ahonnan vagy úgy kerülök ki hogy eszméletlenül megerősítem magam és végre egyszer megküzdök valamiért VAGY a totálisan megsemmisültnek hitt önbizalmammal eloldalgok és álmodom tovább a mindennapok monotonságát. ez a hét tele volt csupa soha-meg-nem-tapasztalt érzéssel és helyzettel, amikben semmi olyan "trükk" nem működik, amit eddig beváltnak hittem. elképesztően új így minden. talán kicsit ijesztően is.
nincsenek jótanácsok, nincsenek követhető példák, sőt azoknak a mondatoknak sincs értelme amiket tényleg nem tudom miért mondok ki néha. gyökeres változást kerestem és tessék, csak terveznem nem szabad. ha türelmesen feldolgozom a történteket és az elhangzottakat akkor az olyan felesleges nagy gesztusokra sincs szükség amiket eddig úgy szerettem. (ha ez az elmúlt egy hét egy szoba lenne, akkor most kidobálnám a 7 nap alatt felhalmozott bútorokat és színeket és képeket - semmi más nem maradna mint a fehér falak és egy fehér ágy.)
ahhoz, hogy ne legyek többé egyedül most egyedül kell maradnom egy időre.

amit elsőként megértettem az az, hogy különösen vonzódom a képtelen színpadias gesztusokhoz, a populáris világhoz és a megkérdőjelezhetetlenségekhez. ezt eddig nem tudtam magamról.

valamint az a hasonlat jutott még eszembe, hogy nem tudom miért akarok úgy csinálni mintha akciófestő lennék, amikor sokkal jobb érzés úgy festeni mint egy 17. századi holland.