out of the blue

van egy steril világ, amiben színes műanyagkupakok, üveglapra festett geometrikus formák és olyan székek vannak, amiket el tud fújni a szél. egyszerű dallamok, kellemes énekhang és napsütés. mellettünk sövénylabirintus, eső után illat és science fiction. pezsgőt is lehet inni, minden mondat félreérthetetlen és a semmiből kerülnek elő az emberek. a fogorvosról a restaurátor lány jut eszembe, a bodzáról zugló, a gyufaszálakról balaton. táncoltam a múzeumban, azaz csak majdnem.

most nem szabadna kikapcsolnom az agyam, de tegnap este például sikerült. éjjel nem álmodtam semmit, viszont reggel eszembe jutott egy pár nappal ezelőtti álom amit akkor le szerettem volna írni. soha nem látott és korábban meg nem álmodott helyszínen zajlottak ez események: erdő fákkal és fák között faházakkal. volt egy nagyobb, amiben néha bent voltam, néha viszont kint és nem találtam az ajtót. szokatlan nézőpontokból láttam az embereket, általában a magasból, az ablakok is rendellenes helyeken voltak - mint a középiskolám tornyain - és ott olvasott bent a régi vonatosfiú, akit mostanában újra sokat látok a könyvtárban. eső is volt, vagy valami egyéb víz. sok barna, fa-hatású felület, vízágyszerűen bizonytalan talaj, ami alatt emberek laktak, aludtak, mint a sátrakban és én rajtuk szaladtam. nem volt cél, csak a házak, az emberek és az ablakok, valamint az a már-már megszokott viselkedésforma, én pedig megtanultam láthatatlan lenni.