it's the devil's way now

múlt héten kedden volt az a kommunikáció előadás amiről kivételesen nem lógtam el. még csak háromnegyed órája tartott, amikor menthetetlenül a könyvem végére értem, úgyhogy a maradék ugyanennyi időben azthiszem próbáltam megérteni az előadó lelkesedését a téma iránt. nem mondom hogy teljesen sikertelen próbálkozás volt, sőt, de most nem erről akartam írni. azóta rengeteget törtem a fejem azon, hogy az én életemből vajon miért marad(t) ki ennyire a kommunikáció. no nem tudományos értelmben, csak úgy egészen átlagos módon. vicces hogy sosem voltam rá képes. azthiszem ezért is van az, hogy mostanában mindenki csak azt tudja rólam, amit a leginkább szeretnék elrejteni.
ha amerikai lennék lehet hogy most elrohannék a legközelebbi könyvesboltba és vásárolnék egyet a how to... sorozat ideillő darabjából.

lehet hogy tényleg minden egyre rosszabb lett az elmúlt fél évben. azaz hogy egyre kevésbé tettem azért hogy ne legyen rossz. azthiszem így a pontos.
szerencse hogy ezeket mindig csak utólag veszem észre. az összes banális tévedést is például. pénteken amikor átrendeztem a szobám, előkerült azabizonyos felvételi mappa és borzasztóan meglepődtem azon hogy tényleg mennyire csapnivaló az egész. most biztos nem lenne merszem beadni. persze most az a lelkesedés is bekerült valami dobozba, ami akkor még megvolt. és hogy mi maradt helyette arról sokáig sejtelmem sem volt. most meg jobb ha nem árulom el...

a narancslé kupakjába az volt írva, hogy gyorsíts!
mint thom yorke amikor 1:54-nél aztmondja hogy because...
úgy kellene.

ez a post sokkal hosszabbnak indult, de a felét mosolyogva kitöröltem. még mindig nem tudok nyilvánosan sértegetni.