nothing really ends

jókis hétvége volt, tele kultúrprogramokkal, színházzal meg gitárfesztivállal, meg soksoksok alvással és álommal. csomó szőlőt ettem, reggelente kakaó, este belgacsoki.

nincs semmiféle elképzelésem arról hogy miről fogok most írni, lehet hogy kedvem sincs igazán hozzá csak azért írok mert már rég írtam és mert a nagymamám a másik szobában alszik énmeg egész délután aludtam így nem vagyok különösebben álmos. azthiszem nagyon hiányzik hogy a hülye m&m's cukorkás történeten nosztalgiázzak, hiányzik egy kis angyalka az életemből aki szeptember elején lenne 16 éves és hiányzik a festőfiú is az izgalmas ötleteivel. mindezektől eltekintve fontosnak tartom elmondani hogy idén sem láttam az augusztus huszadikai tüzijátékot és cseppet sem bánom hogy nem születtem fiúnak. nem láttam idén nyáron jó filmeket, vagy amit láttam azt már azelőtt is láttam legalább három alkalommal. ilyen szempontból rém unalmas nyár volt.

más nézőpontból persze néha aludni se volt időm és mindenképp lesz mit mesélnem az elmúlt 3 hónapról. node kinek?

vár az üres lakás újra, hamarosan a konyha asztalon fogok ülni, levest kanalazok majd és irtóra bízom benne hogy elköltöztek a szemközti ablak lakói.

a 3 éves unokatestvérem megkérdezte tőlem mi leszek ha nagy leszek, ő majom lesz énmeg nem is tudom. folyton az az érzésem hogy minden szuperfrappáns-nak szánt ötletem ellopják nálam sokkal kreatívabb, produktívabb, tehetségesebb, okosabb emberek és nekem csak valami másodlagos marad. de ha ettől el tudok vonatkoztatni akkor biztos boldog ember leszek, családanya, apáca biztos nem és gyermekkórusvezető sem. majd lesz jogosírványom is és olyan kulcscsomóm (vajon ezt így kell írni?) amin legalább 20 kulcs lóg. remélem sosem fogok melegítőnadrágban bevásárolni járni.

aztán lehet hogy ősszel újra költözök, ki tudja, de legalább a szeptember biztos hónap az életemben. az egyetlen elkerülhetetlen és elfelejthetetlen.

ma rendkívül butának érzem magam, micsoda szerencse hogy nem kell senkivel sem beszélnem