és tényleg

felborult. minden ami csak lehet. najó nem minden. de megint az van, hogy unalmas volt sőt teljesen érdektelen a kedvenc sorozatom a tévében, elfáradtam sokanlenni, hazajöttem és meleg van megint nem szeretem a nyarat, bezárkózom, könyvetolvasok. kettenlenni jólenne de még mindig rémisztő vagyok és negatív ami nemjó változtatnom kellene, amihez pedig most mégis egyedül kell lennem. nemtudom hogy jövök haza párizsból, de most inkább dánul akarok tanulni. megeszem a maradék csokimat tegnapról, aztán fürdök, behúzom a függönyt és éjjel lesz és megtervezem az álmom, leírom vagy lerajzolom, nem árulom el a titkaimat nem nem nem, pedig annyira szeretném elmondani.
az vagyok az a fehér szobor, akit george segal készített, ülök az asztalnál bécsben a minusz 1-es emeleten vagyhol, nem szabad mozognom de nem is tudnék, pislogni sem úgyhogy csukva tartom a szemem, csak hallom hogy mi történik, néha megfogják a kezem, vagyis a kezemen a gipszet, nem is érzem igazán csak tudom hogy most éreznem kellene, a pillangók meg ott vannak a gyomromban, de nemtudom kinyitni a számat hogy végre kirepüljenek mert még mindig gipszből vagyok, úgyhogy a pillangók maradnak ésmeg már tényleg nemtudom mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel.
ha bécsből hazajöttem biztos minden más lesz majd, vagyis inkább koppenhága után lesz más, bécs még sokidő.
valaki döntse el helyettem hogy leszek-e még ennél magasabb, ennél szemüvegesebb vagy például már örök életemre 38-as marad a lábam? paul auster aztmondta akkor vagy felnőtt ha gyereked születik, de nekem olyan soha sem lesz és nem azért mert nem lehetek senkinek az apukája, hanem azért mert még soha sem akartam senkit annyira boldoggá tenni hogy elképzelhessem a jövőmet amiben szülő vagyok. a huszonévesség még remélem nagyon sokáig tart majd, mert fogalmam sincs mikor fogom megunni a lebegést. tényleg.

megmutatom milyen érzésem van tegnap éjfél óta: ilyen