i'm sorry for us

where i end and you begin. két órája ez a szám megy. és nem tudok továbblépni.
tegnap pedig legalább ötvenszer akasztottam fel selmát. and that's all... nyekk.
annyira sajnálom.
a lényegtelen dolgokat törölni kell. vagy ki se kell mondani őket. ezt fogom tenni. helyette inkább papírceruza. sőt, jegyzetfüzet. mint Charles Bukowski. csak én nem leszek annyiszor részeg. de majd így ülök és hagyom hogy a szavak bugyogjanak, mint a kis buborékok aaa... vízben. aztán feladom postán őket. sorsára hagyom ezeket a szarokat és semmi sem fog számítani. a szar festmények se és a visszautasítások se. semmi. mindig arról álmodtam, hogy lesz egy kurvanagy műtermem, nagy és rendetlen. biztos hogy nem takarítanám le a festékpöttyöket se az asztalról. és fura fehér gipsz szobrokat is csinálnék, mint abban a másik filmben. vagy mint George Segal. majd választok magamnak egy példaképet. akiért rajongani fogok és a helyi könyvesboltból felvásárolom az összes róla szóló könyvet. a siker sosem érdekelt. csak magamnak hinni tudnék végre.

sőt, lehet hogy lesznek saját gondolataim is.
most nincsenek. csak a nagyon közeli jövőre nézve vannak homályos terveim. legalábbis eddig így volt. miért pont most lenne másképp?

csak egy dobozt kérek, hogy legyen mit feltenni a polcra. semmi másra nincs szükségem.
és akkor minden rendben lesz.

perszepersze.