denevérváros

az összes játékban vesztek. folyton csak vesztek. de amúgy jó vesztes vagyok, nem szoktam örjöngeni, sőt általában inkább csendesen összepakolok magamután.
ma a sokadik vesztes sakkjátszma után eszembejutott hogy utoljára kb 6 éve, amikor azon a sokat emlegetett (igazából lehet hogy nemis emlegetem sokat... mindegy) biciklitúrán voltunk, játszottam (és vesztettem) ennyit. esténként ültünk a kempingben, majdnem minden éjjel máshol és játszottunk. szerettem azokat az estéket, meg azt hogy alig ismerem az embereket akikkel hetekig egymásra voltunk utalva. és imádtam a sátrakat is.
ezen gondolkoztam maeste. persze pocsékul éreztem magam, mint általában esténként. már nem is zavar... de muszáj volt elmennem itthonról kicsit. elmentem a szokásos helyemre, ahol van pad meg fák meg tó, egy rövid ideig jóvolt nagyon csak azt felejtettem el, hogy az éjjel kellős közepén vagyok a város legelhagyatottabb helyén, tökegyedül. lepergett a szemem előtt csomó filmjelenet, elhagyatott sikátorokról, fiatal lányokról akiket sosem látnak többé viszont. maximum bizonyos testrészeit. hát ezvolt, megint nemsikerült gondolkoznom, mármint átgondolni értelmesen a dolgaimat. inkább telepumpáltam magam adrenalinnal és meg sem álltam hazáig.
ilyenkor azért mégsem szeretek egyedül lenni.
főleg ha közben mars voltát hallgatok. attól sem lesz jobb kedvem, azbiztos...