i am small

elmesélem mégis hogy milyen mostanában. régen úgyis mindig erről írkáltam. milyen a micsoda.
hát elég ritkán járok haza, mármint így nagyonhaza. ha mégis, akkor általában egyedül töltöm a péntek estét és a szombatot. a családom egy másik dimenzióban létezik csak, a telefon túlsó végén vagy valami furcsa, levélnek alig nevezhető, betű-halmazban. jaés anyagi vonatkozásban. mivel sem jelenlétemmel sem semmiféle különleges képességgel nem tudom kárpótolni őket, hivatalosan is élősködővé váltam (taps) és ez előreláthatóan még évekig így is fog maradni.
persze semmi gond, mert élni sem tanultam meg úgy igazán, habár hétfőn és szerdán egy családnyi emberre főzök általában, zsé óangol szövegeket fordít közben vagy verset ír és németül filozofálgat klasszikafilológiai problémákról. ilyenkor emlékeztetem magam arra hogy alig egy éve tanulok csak latint és nem gond ha nemértem miről beszél. szerdánként filmklub van, nagyon kényelmetlen a előadóteremben az ülés, de a filmek legalább nem unalmasak. legutóbb a film után hosszasan gyötörtem magam régi történetek és egy régi mozi-pajtás arcának felidézésével de hamarosan ezek a dolgok is el fognak múlni attóltartok. francba a hülye büszkeségemmel.
azért szeretek itthon lenni, mert itt úgy lehetek egyedül, hogy nem kell attól tartanom bármelyik percben beronthat valaki vagy valaki és valamelyik tanítványa.
esténként a szomszédban már nem történnek izgalmas dolgok, a függöny is gondosan be van mindig húzva. már csak azt nem értem miért álmodom minden éjjel hogy szép szőke kislány vagyok és egy nagy, békés, csendes és lassú városban úszok a levegőben.

most végre nekiláthatok tudományos értekezést írni egy ma már csak nyomokban látható templom feltételezhetően nem létező építéstörténeti korszakáról, és a hozzá fűződő ezernyi aprócska történetről amik még érthetetlenebbé teszik a már amúgy is bonyolult helyzetet. jó dolog ilyet írni ha az embernek van humora. az egyik régész neve például pataki vidor volt.