back to the...

valójában nemigazán tudom hová tart most így minden. mondhatnám azt is hogy kilátástalan az életem, ami nyilván nemigaz. de maeste mégis olyan. mintha mindig visszajutnék oda ahonnan indultam. a fókatérre.

ha most választhatnék, újra szombat este lenne. diópálinkát innánk, énekelnénk az esernyő alatt, és nevetnénk mert beázott a cipőnk. valami aminek sosincs vége, amikor nem érdekel hogy mi lesz utána. csak ülök a nagy piros színpad mellett a földön, fehér papírdarabokkal dobálnak, lelocsolnak vízzel, bölcs tanácsokkal lát el a teremőr és mosolyog rám egy óriási keljfeljancsi.

ma este viszont nincs kiút. ma szinte minden ember különbözik tőlem.
a csodám 3 hónapig tartott. vagy nem.