six feet under

csak akkor tudok blogot írni ha egyedül maradok. mármint a gondolataimmal. most, hogy sok ideje nem egyedül de nem is a családomal lakom, valahogy minden egyszerűnek tűnt és minden olyan lassan történt, hogy rögtön kiborultam minden hirtelen eseménytől. mostanában túl jól ki tudom számítani az emberek reakcióit, így általában egyszerűen nem is érzem szükségét annak, hogy találkozzam velük.
most mégis ittvagyok egyedül, csak a narancssárga fények világítanak, álltam az ablakban és néztem ahogy elfújja a havat a szél. és a szineket az utcákról. talán még az embereket is.
egyszerre szeretném ha valami nagyon hangosan ordítana most a fülemben, de ugyanúgy jó lenne teljes csendben és sötétségben ülni az ágyon. szóval azért mégse jó így egyedül, vagy itt nem annyira jó most, messze van a festőállványom nagyon.
vissza kellene szereznem a lelkesedéseimet, mert ma minden annyira érdektelen, hogy nem is tudom mi vehetne rá arra, hogy felkeljek holnap reggel.
túl sok szabadságot engedtem meg magamnak az elmúlt 1-2 hónapban, és ez nagyon nem vezet jóhoz. lassan minden olyan tervem, ami eddig pompás célként lebegett a szemem előtt, köddé válik. és semmi sem marad helyette. semmi.