goodbye

én még az ovis dolgokra is emlékszem. a bokrokra az udvaron meg a nyikorgós ágyakra, a tejeskávéra és a kis piros székekre. jóvolt. aztán emlékszem, az általános iskolában minden terem fala zöld volt. idegesítő zöld. mint a heim pál kórház szemészete. pont olyan volt. elég nyomasztó. de az udvart szerettem. tényleg. volt kis párkány amin lehetett egyensúlyozva menni. aztán volt egy nagyobb párkány, azon ültünk folyton. néhány bokor eltakart minket az egész világ elől. aztán kivágták a bokrokat. másik helyet kellett keresnünk. fákat találtunk. fára másztuk. azóta is azokkal a fákkal álmodok. néha a kosárpálya melletti falról is ami magas volt és sárga. és a padok. azthiszem ott voltak a legjobb padok. pedig amúgy utáltam azt az iskolát. nagyon. mostmeg így integetek a hülye középiskolának is. újra. de idén sokkal rosszabb mint a tényleges tavalyi ballagáson. akkor semmit sem éreztem. akkor aztis utáltam. de most nem. itt is vannak fák az udvaron, ezek is benne szoktak lenni az álmaimba. annyi minden bennevan mindig. és azokra szivesen emlékszem mert szép vagy érdekes dolgok. undorító lesz ez a post megint, érzem. sajnálom. az elmúlt hetek így telnek. hülye nyálas nosztalgikus hangulatban. ma volt a csúcspont. ma este amikor végignéztem a fotókat.
do you remember the first time? i can't remember the worse time. but you know that we've changed so much since then, oh yeah, we've grown. kibaszott kétségbeejtő helyzet azthiszem.
nem feltétlen azért mert vége. csak eddig mindig következett valami. mindig volt valami új. csak most nincs. csak most ennyire borzasztóan üres minden.
és még csak nem is hisztizhetek úgy mint egy kisgyerek. senki sem fog mesét olvasni nekem.