mad world

a legkisebb táskám is akkora, hogy legalább egy alma mindig belefér még. aztán elmegyek rég nem látott barátokkal találkozni és olyan érzés, mintha hónapok óta először léptem volna utcára. ami nyilván nem igaz, de talán soha nem volt ennyi önbizalmam, mint most. természetesen mindent meg is teszek annak érdekében, hogy ezt megfelelően palástoljam az esetek nagy többségében, hiszen továbbra is remegek, ha egy idegen hozzám szól az utcán és szinte látom magam előtt a távolból másodpercek alatt felbukkanó zseblámpás rendőröket.

majdnem olyan félelmetes ez, mint a krokodilok abból a régi sorozatból, amit néztem tizenévesen. így aztán iszom egy pohár fröccsöt, eszem egy almát és felhőkön ugrálok. apukám ma megdícsért a racionális döntésemért és én is megsimogatom a saját fejem, miközben igennel felelek a narancsleves kupak 'komolyan veszel?' kérdésére. teljes a képzavar, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen, amikor az ember boldog. őrület.

I was slicing up an avocado

nagyon szeretnék most mindent lerajzolni, ami velem történik. keresni hozzá néhány megfelelő szót és illatot. a hangokból pedig elég annyi, amennyi a buborékon át is beszűrődik.

lemonade

itthagyok mindent, a frissen nyírt fű illatát, a fókát, a sakktáblát és a szépen megírt leveleket is. a különböző igeidők és hangulatok mind beleférnek egy táskba, két hálózsák, néhány uborka és egy fényképezőgép amibe sok kép számára van hely. valahogy mégsem olyan jó ez az elindulás most. de legalább minden tervet hagyok érni, adok hozzá egy kis oregánót, megkeverem és meglátjuk mi lesz belőle adott időegység eltelte után.

f f

ebben a játékban mindenki megalkothat magának egy tetszőleges tulajdonságokkal rendelkező évszakot és úgy élhet, mintha az általa választott város, falu, akármi (pl több város fúziójából kialakuló új környezet) venné őt körül, megfelelő emberekkel és ideális életkörülményekkel. a helyzet az, hogy most nem látok jobb megoldást ennél, játszani fogok egy nyáron keresztül és nem gondolok a jövőre most először. azok a fonalak, amik eddig mind a tíz ujjamról lelógtak és az életem számos pontját irányították így vagy úgy, most önálló életre kelnek és többé nem számít sem remegő kéz, sem a two steps forward, six steps back, six steps back jelige. into the wild lesz helyette a magam módján, egy erdő, egy nagy üres ház, egy zöld asztal a teraszon, egy rózsaszín írógép és etióp jazz. ha nem egyedül lennék akkor ebédet is főznék néha vagy vacsorát, de persze túl végletes a gondolkodásom ilyesmihez.

(van egy elméletem Edward Grieg - I Dovregubbens hall című darabjáról egyébként)

bouncy castle

nagyon nagyon sok, elmondhatatlanul szép ház volt az álmomban. a legtöbb megint visszatérő motívum volt, gótikus katedrálisok amikről nemtudom hogy egy korábbi álmomban alkotta őket meg az agyam vagy tanultam róluk valamikor, mindenesetre volt egy utca tele különböző méretű és színű katedrálissal. a központi épület pedig egy olyan monstrum volt, ami a váci székesegyház, a bécsi operaház, a keleti pályaudvar és egy fiktív múzeumbelső keveréke volt, plusz azok a szokásos kellékek, mint pl a sok márványlépcső meg a rejtett kis ajtók amik szűk folyosókra vezetnek. valami estélyt szerveztem itt, előtte persze nézegettem a képeket - volt két óriási, amikhez egy borzasztó ingatag létrán fel lehetett mászni - és sétálltam, valamint egy rúdugrók rúdjához hasonló izével ugráltam a hatalmas kiállítótérben, ahol a padló sok helyen üvegből volt. az estélyen mindenféle előadások voltak, nekem a színpad mögött kellett segédkeznem, ami egy nem használt iroda és/vagy raktár volt, fehér falakkal és asztalokkal. a húgom is szerepelt az egyik előadáson, amiben mintha még valami víz is lett volna bár ebben nem vagyok biztos. egyszer aztán elkeveredtem az öltözőből és sehogy sem tudtam oda visszajutni. rohantam egyik hatalmas térből a másikba, egy templomba is bementem valamiért, autóban is ültem és a katedrálisos utcán száguldottunk, majd az egyik volt lakótársam javaslatára bementem egy kis fehér ajtón, ahol kör keresztmetszetű, színes csúszdából volt a folyosó és kör alakú kis ajtócskák jelölték hogy hová lehet eljutni. bementem pár helyre, az egyik pl valami tetováltkarú, rózsaszínhajú lányok és rockzenészek kommunája volt, ahol nem volt padló csak olyan felfújható matrac valami volt mindenhol, mint amilyenek kiskoromban az ugrálóvárak voltak. tudtam, hogy az öltöző a stúdió galéria valójában, de sehogy sem találtam az oda vezető ajtót. aztán arra gondoltam, hogy mivel ez csak álom simán kihagyhatom azt a részt, amíg a bejáratot keresem, így hirtelen a megfelelő helyre kerültem, ahol megtaláltam az embereket, akiket kerestem...

ja és a legjobb, hogy soundtrack is volt az álomhoz.

bastard of yourself

fuck it hangulat van és reményvesztettség azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amik az ígéretek szerint shortly megtörténnek. aludni és olvasni fogok a nyáron.

backward

tegnap délután a szervezetem különböző pontjaitól érkezett hibaüzenet az agyamhoz. ezeket az állapotokat amúgy egész izgalmas lett volna dokumentálni valahogy, csak az a baj, hogy képtelen voltam megfogni dolgokat. soha sem remegtem még ennyire. az volt az érzésem, hogy még néhány ilyen pillanat és elkezd visszafelé járni minden óra. és nem szeretnék mostantól minden csésze kávé előtt és után attól félni, hogy ez megint elkezdődik...

12 óra alvás és egy kellemes hangulatú kosztümös film, napsütés és limonádé után persze egészen máshogy látom a problémákat. leginkább is nem látom őket. vannak a határidők lejárta előtt teljesített kötelezettségek, van minden nap alma és Jens Lekman is.

Megan Whitmarsh munkái olyan valószínűtlenek, mint a galaxis útikalauz stopposoknak idevágó jelenetei. a textilből összerakott világról pedig Csákány István Bernsteinzimmer című installációja jutott eszembe, ahol még a bikinis lányokat ábrázoló képek is fából voltak kifaragva.