the end

3 dolgot akartam mutatni így a végén: 1 2 3
mondani meg nem akarok semmit inkább

i'm sorry for us... again?

újra bepróbálkozom a régi szöveggel, azaz annak egy átírt változatával. persze a java még mindig tökéletesen aktuális. tehát? tehát semmi sem változott azóta hogy a másik blogot abbahagytam. vagy ha esetleg valami meg is változott, most gyorsan visszatért minden. az összes idétlen régi érzés, amiket még mindig nemtudok megváltoztatni.
kibaszottul üres a szobám meg énis meg úgy minden, minden minden. minden ami ittmaradt nálam. ilyen nemistudom... szomorú dolgok azthiszem. üres és szomorú. zsibbad a szám, mintha legalábbis beteg lennék vagy akármi. pedig nemvagyok az, semmi bajom, csak elfogytam. fogom az ecsetet és NEM MOZDUL A KEZEM. semerre. nehéz és zsibbad. minden egyes porcikám. már alig tudom mozgatni az ujjaim. félek. nagyonfélek. és semmi sem azért történik, amiért eddig hittem. félre értettem mindent. vagy legalábbis a legfontosabb dolgokat.
az úgy volt, hogy elképzeltem egy szobrot is, épp csak annyira bonyolultat hogy még meg tudjam csinálni. máskor is csináltam már ehhez hasonlót, nem hittem hogy gond lesz. de időközben tönkrement minden alapanyag és még a kezemet sem tudom használni. és természetesen mostmár a kedvem is elment.
egyik idióta történetnek sem leszek egyetlen szereplője se, pedig mennyi mindenen gondolkoztam régebben. és akiket én találtam ki, azok a figurák már meg sem ismernek. rám sem köszönnek. tisztára olyan mint az adaptációban. vajon kit fognak megenni a krokodilok és vajon melyik testvérem fog most meghalni?
jaigen ez is eszembejutott ma, amikor a hülye rádióban délután anyukám valami fogyatékos gyerekekről szóló műsort hallgatot. kurvajól éreztem magam utána.
nincs több ötletem mostmár. több álmom sincs. az utóbbi egy évben egyet sem váltottam valóra.
hihetetlenül unom magam. ez van.
lassan már azon is gondolkozni fogok, hogy vajon megéri-e levegőt venni. mert hogy nagyjából ilyen alapvető dolgokon problémázok még mindig.
nem is tudom hogy tud a családom még együtt élni velem. énmár tuti kidobtam volna magam a helyükben. vagy legalább ordítoznék magammal. vagy valami. akármi.

ezt a postot akár egy 14 éves hormonzavaros kislány is írhatta volna. a maradék közel 5 év semmit sem számít. igazán semmit.

denevérváros

az összes játékban vesztek. folyton csak vesztek. de amúgy jó vesztes vagyok, nem szoktam örjöngeni, sőt általában inkább csendesen összepakolok magamután.
ma a sokadik vesztes sakkjátszma után eszembejutott hogy utoljára kb 6 éve, amikor azon a sokat emlegetett (igazából lehet hogy nemis emlegetem sokat... mindegy) biciklitúrán voltunk, játszottam (és vesztettem) ennyit. esténként ültünk a kempingben, majdnem minden éjjel máshol és játszottunk. szerettem azokat az estéket, meg azt hogy alig ismerem az embereket akikkel hetekig egymásra voltunk utalva. és imádtam a sátrakat is.
ezen gondolkoztam maeste. persze pocsékul éreztem magam, mint általában esténként. már nem is zavar... de muszáj volt elmennem itthonról kicsit. elmentem a szokásos helyemre, ahol van pad meg fák meg tó, egy rövid ideig jóvolt nagyon csak azt felejtettem el, hogy az éjjel kellős közepén vagyok a város legelhagyatottabb helyén, tökegyedül. lepergett a szemem előtt csomó filmjelenet, elhagyatott sikátorokról, fiatal lányokról akiket sosem látnak többé viszont. maximum bizonyos testrészeit. hát ezvolt, megint nemsikerült gondolkoznom, mármint átgondolni értelmesen a dolgaimat. inkább telepumpáltam magam adrenalinnal és meg sem álltam hazáig.
ilyenkor azért mégsem szeretek egyedül lenni.
főleg ha közben mars voltát hallgatok. attól sem lesz jobb kedvem, azbiztos...

monday morning?

éreztétek már úgy egy koncerten hogy az énekest meg kellene folytani a mikrofon zsinórjával? mert én tegnap órákon keresztül gondolkoztam ezen. sőt néhány pohár ital után egyre brutálisabb variációk jutottak eszembe a zenekartagok és a jelenlévő közönség lemészárlására. előkerestem például az egyik régebbi álmom főszereplő figuráját, egy gigantikus méretű zsiráfot és képzeletben fékezhetetlen vadállat módjára tapostattam vele össze azt a csomó borzalmas embert.

najó igazából mostanában folyamatosan az az érzésem hogy rossz helyen vagyok. remek dolog.

egyszer úgyis tömeggyilkos lesz belőlem. és csak a pizsamába öltözött részeg búvárokat fogom megkímélni.
jóterv.

icecubegirl

minden ami vagyok, ez a blog és úgy általában ahogy viselkedem az emberekkel vagy bizonyos helyzetekben, minden olyan volt mitha már nem először csinálnám, mintha nem először írnám le, nem először mondanám ki. sosem csináltam semmi meglepő dolgot. mindig csak tervezgetem a dolgokat, kibaszott precíz akartam lenni. jó akartam lenni. gondolom aranyos meg kedves. sokkal egyszerűbb valami kipróbált karakter bőrébe bújni mint értelmes dolgot csinálni. és mostis csak ezt csinálom legtöbbször... megtervezek mindent, megálmodom az összes lehetséges variációt az összes lehetséges helyzetre amibe csak kerülhetek, mindennek happyend a vége, én sosem esem pofára, egyszerűen lehetetlen, mert sosem vagyok elég magasan ahhoz hogy kellőképpen megüssem magam ha leesek. ez biztos gyávaság. aztán persze csomó ideig pocsékul érezem magam de még eztis csak megtervezett ütemben teszem. "namost rosszkedvem lesz, namost sírok, namost alszom." nagyjából semmi mást nem csinálok.
folyton azt érzem hogy már semmi meglepőt nem tudok mondani magamnak. és ha magamnak nemtudok, másnak se akarok. igazán semmi értelme. odaadom magam másoknak miközben magamnak semmit sem hagyok... magamból? pedig mindenki megtartja magának a legjobb részeket, csak én nem, mert nincs különbség. de miért nincs? megint nemtudom hová akarok kilyukadni, valószínűleg én sem fogom átlátni ezt az egészet.
megint ugyanolyan pizzát eszek mint minden hétvégén, megint ugyanolyan teát iszok, ugyanazokat a radiohead számokat hallgatom, kártyázom a számítógépen, a jobb fülemhez tartom a telefont. olyan ez az egész mint valami rossz számítógépes játék kezdetleges változata. még mindent át lehet írni, még mindent ki lehet radírozni. egyébként azthiszem ezaz. rajzolni is mindig úgy rajzoltam, mintha félnék a vonalaktól, csupa bizonytalanság és homály minden, csak a szabályos geometriai formák nem, azokra lehet építeni, egy négyzetnek mindig négy éle lesz.
persze abban már egyátalán nem vagyok biztos hogy ez a legjobb út. gondolom nem véletlen hogy azok a táblák még mindig üresek ott a falnak támasztva. semmit sem tudok rájukfesteni. nemmegy.
komolyan nem, pedig néha már megvan a régi lelkesedés is amit annyira hiányoltam az utóbbi egy évben, és mégse. azthiszem azért maradtam meg a kockáknál eddig mert képtelen voltam annál jobbra. és most hogy ezt így bevallom, méginkább nevetséges az a papír amire az van írva, hogy én tudok rajzolni. annyira irónikus az egész... általános dicséret vagymi. nekem ez nem megy.

bezárom magam egy jégkockába most egy kicsit.
aztán kiolvasztom magam hátha utána más lesz minden.

feeling good

közel 4 óra utazás (javarészt undorító műbőrüléses zörgősajtós vonaton való kínlódás) után hazaérkeztem ám. egészen lelkesen. mármint a hazaérkezés ténye miatt lelkesen.
az elmúlt néhány napot nagyjából azzal tölöttem hogy 5 éves módjára nyafogtam, túlszárnyalva mindkét hugom hasonló jellegű próbálkozásait. büszke voltam magamra eléggé. továbbá ha épp nem drága családom idegeivel játszadoztam, akkor aludtam. napi 16 órát azthiszem. ez jóvolt.
valamint ettem sok vaníliafagyit, méghozzá bizonyítottan a környék legjobbjából, ugyanis 5 különböző helyen próbálkoztam mire megtaláltam az igazit.
ma pedig minigolfoztam egy szőke göndör hajú fiúval aki úgy nézett ki mint egy lány és nem tudott magyarul. azt persze megértette amikor kifejtettem neki hogy a minigolf a hülyék sportja.
találkoztam sok nagy fekete bogárral akik folyton megtámadtak, láttam hatalmas kék színű csúszdát amiről nem lehetett lecsúszni, zongoráztam az unokatestvérem féltve őrzött zongoráján, jártam egerben és nem csalódtam abban a házban amit annyira szeretek ott.
kiolvastam néhány könyvet is, vonnegut és én együtt készítettünk riportot csomó híres emberrel a kék folyosó végén. egyébként én mindig azthittem hogy szent péter kopasz és nagy fehér ruhája van, pedig nemis. baseball sapkát hord és pont úgy néz ki mint egy parkolóőr.
összességében csak annyit szerettem volna mondani hogy utálom a nyarat és a fürdőruhákat.