ilyen volt

csináltam ilyen best of 2008 listát, mondjuk ez nyilván nekem a legizgalmasabb és nekem is főleg 2 év múlva lesz az, de akkoris kell ide.

az all time favourite dal: max richter - november. a többi kb időrendben.

caribou - lord leopard
caribou - pelican narrows
mew - comforting sounds (idáig tél)
brooke waggoner - hush if you must (ez már tavasz)
beirut - siki siki baba (ez nyár. abszolút)
tapes 'n tapes - manitoba
teitur - louis louis (ez a legnagyobb szerelem idén)
teitur - you're the ocean
tender forever - then if i'm weird i want to share (a legőrültebb lány)
tv on the radio - wolf like me (a legszabadabb érzés)
josé gonzález - heartbeats (sziget szomorú)
adam green - dance with me (sziget vidám)
flowers from the man who shot your cousin - lay down your arms (szülinap)
damien rice - rootless tree (ősz)
max richter - last days (tél újra. meg évvége is)

hóvihar

van egy max richter szám, az a címe hogy last days. egész nap ezt hallgatom és minden bennevan.

azt álmodtam, hogy egy óriási nagy építmény majdnem legfelső szintjén ültem már nemtudom kik társaságában, de fürdőruhában és néztünk lefelé a félelmetes mélységbe, ahol valakinek a szalagavatója volt. fogalmam sincs kié mert annyira magason voltunk hogy az emberek csak apró fekete-fehér pöttyöknek tűntek. először nagyon megijedtem attól hogy esetleg lezuhanok, mert nem is értettem miért vagyunk ott fent. aztán ottvolt egy fiú, akit nem is ismertem, viszont aki fogta a kezem mikor elaludtam, hogy ne féljek.
régebben álmodtam mindig hasonlót, amikor szürkeegér voltam a gimiben és nem szerettem az embereket de titokban mindenkit ismertem. akkor az volt a visszatérő álmom, hogy a suli udvarán lévő, több méter magas fák között kifeszített függőágyon kell aludnom, mert odalent nem biztonságos.

rájöttem, hogy csak ebben a szobában tudok gondolkodni. mármint ha máshol vagyok, valahogy úgy érzem igazán nem lényeges hogy én mit tartok fontosnak. egyedül itt számít.

bárcsak holnap reggelre ugyan olyan nagy hó lenne itt is, mint new yorkban. ha egyszer beleőrülök valamibe, biztos hogy csak ebben a szobában leszek hajlandó megnyugodni, hópelyheket fogok kivágni fehér papírból, rózsaszínre festem majd a plafont és ráragasztom őket. hogy itt mindig tél legyen.

St Apollonia

tegnap éjjel minden eddigi dolog megkérdőjeleződött. visszavágytam hirtelen egy 4-5 évvel ezelőtti helyzetbe, a kezem egy óriási hordó palacsintatészta-szerű masszában volt, piszkos köpeny volt rajtam és a legapróbb munkafázisokkal képes voltam órákig babrálni. aztán álltunk a kemencénél és vártuk, hogy mikor nyithatjuk végre ki. aztán rájöttem hogy már nem emlékszem a bűvös hőfokra, nem emlékszem a megfelelő arányokra, már rég nem ragadt agyag vagy gipsz a körmöm alá, sokkal inkább hisztizek amiatt, mert becsuktam az ujjam a fürdőszobaajtóval.
hiányzik az is, hogy hazafelé a metrón vegyem észre, hogy a kezem egészen a könyökömig szenes, az orrom pedig festékes. hiányzik a kockás nadrágom is, amire azthittem hogy a legklasszabb nadrág amit valaha látott a föld.
ma felkeltem reggel 8-kor és igazán nem kellett volna utána mégis tovább aludnom. esett az eső vagy félig jég vagy hó vagy nem is tudom. levelet kaptam romániából, ahol esküvő lesz. és valóban ez a legszebb karácsonyi ajándék, csak épp nem nekem. egyre inkább meg vagyok róla győződve hogy én sosem leszek ilyen helyzetben.
úgyhogy ezt a dalt hallgatom egész este. és semmi sem vígasztal valójában.
sajnálom, hogy már minden olyan dolgot felfedeztem amiért rajongani lehet. és minden olyan ember eltűnt akiért rajongani lehet. nincsenek függőségeim sem, nem kávézom és nem dohányzom már. nem járok hajnalig bulizni, nem csinálok őrültségeket és az abszinth sem rejteget már titkokat.
nem találkozom a régi barátaimmal sem, akik ennek ellenére hiányoznak.
csak apró dolgok maradtak, annyira aprók hogy egy dobozba össze tudtam őket készíteni.

már csak a hátizsákos európa-túra menthet meg
azthiszem öreg vagyok

grey and gold

ilyen, és ehhez hasonló képek társaságában töltöttem a hétvégém. meg az egész elmúlt hetem. néha ettem közben almát és mosolyogtam az emberekre, szerdán szaloncukrot ettem egy kiállításmegnyitón, aztán teáztam a trolimegállóban és kérdéseket írtam egy füzetbe.

rá kellett döbbennem, hogy még mindig nagyon szeretem a színeket és minden olyan feladat, ami első nekifutásra nem kecsegtet túl sok jóval végül valami egészen izgalmasat rejt magában. megkedveltem az xviii. századi angolokat is, felfedeztem valami egészen legyűgöző ívet gainsborough-maulbertsch-rothko festészetében, ja és tagja leszek a wagner társaságnak és lesz operabérletem. persze igencsak sokmindent köszönhetek rufus wainwrightnak, émile zolának és annak a csomó ismeretlen nőnek a xix. századból. csütörtökön simone de beauvoirt szerettem, és a mandarint, és az esőt, és az apró fényeket amik whistler nocturne-képeire emlékeztettek.

jövő nyáron biztos hogy fogok könyvet is írni.

meg majd kiállítást is rendezek ezekből a jó érzésekből.