nyárvég

lesz polcom az új szobámban. és már várom a szeptembert nagyon. el kell mennem az arc plakátkiállításra. a mai mondataim nem függenek össze egymással. viszont éjjel a vonatosfiúval álmodtam délelőtt pedig láttam őt a vonaton és még mindig gyönyörű. ane brun & teitur - rubber & soul. adam green - dance with me. coldplay - viva la vida. ma lehethogy sekélyes vagyok, talán unalmas is de ez majd változni fog érzem. menthetetlenül romantikus hangulatban vagyok, minimum három ember iránt táplálok gyengéd de komolytalan érzelmeket, ebből kettő egyén festő mellesleg. amúgy ötletem sincs miért mondja mindenki hogy magány-űzésként menjek vissza a régi lovagomhoz, mindenesetre aki ezt mondja semmit sem ért belőlem. képtelen vagyok megfogalmazni minek kellene most megváltoznia, de abban egészen biztos vagyok hogy ez már csak egy igen apró valami, utána úgyis szeptember lesz és olyankor minden tökéletes.
ha össze akarom foglalni mi történt velem az idén nyáron újfent listákkal bombázhatnám szerény olvasóközönségem vagy olyan szavak látszólag megmagyarázhatatlan egymásutániságával melyek nekem annál többet jelentenek. gyűjthetnék dalokat is, de azokat már gyűjtöttem a hónapok leforgása alatt bőven úgyhogy eziránti érdeklődést ki lehet elégíteni a régi postok visszaolvasásával.
szóval mittudomén. jó volt a nyár. de már szeretnék hósütit enni.

ő

eltelt újabb egy év kb és újra írt a festőfiú.
kiállítása lesz szeptemberben és most lepergett a szemem előtt az eddigi összes, mind amikre meghívott. az elsőre postán kaptam meghívót, nagyon hivatalos volt, azóta is féltve őrzöm. a beszéd után a zeneszerző bátyja darabját hallgattuk, csupa zörej volt de tetszett. utána boroztunk az ábrázológeometria tanárom társaságában egy rémisztő kocsmában és nem aludtam nála pedig ezerszer felajánlotta.
a második megnyitó egy csoportos kiállítás volt két éve, ettünk pogácsát, boroztunk és az időutazásról beszélgettünk. meg az elméletekről. életem egyik legjobb beszélgetése volt emlékeim szerint. aztán hazamentem de előtte megölelt.
a harmadik megnyitó egy éve volt kb, megint önálló, ott volt az összes ismerős képe és csomó ismeretlen. a beszéd nagyon rossz volt és féltékeny voltam mert nem engem kért fel rá. megint boroztunk, megint volt árázológeometria tanár részegen jelenet, és én utána buliba mentem lemezlovasnak. megígérte hogy odajön de sosem érkezett meg...
most újra előkerültem a mellényzsebéből, én pedig félretéve minden sértettséget megyek majd a nagy napon mosolyogva, hátha tartogat számomra újabb meglepetéseket.

jaj de boldog vagyok
jaj de naiv

idill

épp olyan minden mint amilyet mindig is akartam. a mindennapjaim most olyanok mint amiről fél éve álmodoztam. salátát ettem egész nap meg valamit főztem is ami nemtudom mi volt. semmi értelmeset nem csináltam ma és nagyon élveztem. ez a lakás is olyan mint amilyet fél évvel ezelőtt elképzeltem. a fények is olyanok, a szinek, a mosógép és a ruhásszekrény. a szobám.
persze még mindig beteg vagyok kicsit, viszont kifestettem a körmöm ilyen lányos szinűre, egész nap idióta hajpánt volt rajtam amit csak akkor veszek fel ha egyedül vagyok. kinéztem az ajtó kukucskálóján és láttam a szomszéd ajtókat. egész nap semmi mozgás. csak a kutyák ugattak mint mindig. idegen emberek családi videót nézem a tévében, hang nélkül, úgy hogy közben a kedvenc számaimat hallgatom. i still sleep with the lights on. i still stay up late alone.
álmos sem vagyok, nyáron minden megváltozik, aztán persze az is jó lesz, ha újra minden a régi kerékvágásban működik majd és reggel sietek a vonathoz, 80 forintos kávét iszom az elhagyatott állomáson és közben wagnert hallgatok.

nagyon szeretnék aranyhalat adni most egy fiúnak ajándékba.

házak

tegnap voltam otthon és nem borultam ki. bár főleg aludtam vagy álmatlanul fetrengtem az ágyban de azért jóvolt. álmodtam is egy óriási templomról ami olyasmi volt mint a kiscelli múzeum templomtere, szóval kevéssé hasonlított templomra már, viszont hatalmas volt. a falon is másztunk meg volt ilyen amerikai-bérház-tűzlépcsője-szerű lépcső az épületen kívül. onnan pici helyiségek nyíltak, amik szintén nem a templomtérben, hanem valahogy azon kívül voltak. egy szerb zenészekből álló társaság osztotta meg velünk a szállását, azthiszem fúvós zenekar volt, lehethogy a kočani orkestar persze ők nem szerbek de ez mindegy. jóvolt álmodni, olyan rég volt hogy ébredés után emlékeztem rá. fura épületekkel pedig különösen szeretek álmodni azthiszem.

najó be kell valljam, nagyon szeretem az épületeket. ha például a trolin jövök "reggel" (vagyis koradélután) dolgozni mindig megbámulom a hermina úton azt a szép házat, meg a műcsarnok mögött is van egy ami nagyon tetszik. már tudom is előre hogy a XIX. századi építészet óra lesz a kedvencem a következő félévben. háh.

amúgy már várom a szeptember ami biztos beteges, persze semmit tenni is szeretek, de mindig szeptemberben történnek a legjobb dolgok. például folytatódik majd a kedvenc sorozatom is, újra láthatom a csinos tanáromat, szülinapom lesz huhú, lesz csomó féle szüliapibuli (nem csak az enyém) lesznek új kiállítások és lesz új munkahelyem valamint kapok fizetést amiből csomó felesleges dolgot vehetek magamnak.


ez a nap jó csak kár hogy még mindig nem kapok levegőt az orromon

nevermind (what was it anyway)

én nem tudok írni többé azthiszem.
úgy érzem magam mintha meghaltam volna a hétvégén és minden ami most történik az csak valami túlvilági televízió "mi lett volna ha..." című műsora lenne amit szőlő evés közben nézek valahol ahol már nem is létezem. lehet hogy simone de beauvoir túl nagy hatással van rám egyébként, rengeteg olyan moment volt hétvégén ami olyan volt mintha vele beszélgetnék.
legtökéletesebb pillanatok: 1, 2 és 3

én csak megölelni tudom az embereket, többet nem adhatok. szerencsére az éjszakai busz is mindig jó felé megy, így bármikor hazamehetek aludni amikor kedvem tartja.

da

itt volt ma egy orosz. és most úgy érzem magam mint a filmekben. a galéria előtt állt sokáig, dohányzott és nézte a képeket. aztán rászánta magát és bejött, pont úgy nézett ki mint egy elbaszott művész. fura illata volt, valami dohány és olaj keveréke, amiről nem tudtam eldönteni hogy kellemes vagy émelyítő. hosszú volt a haja, sapkát viselt, feketébe öltözött és festékes volt keze. az egész megjelenése annyira bizarr és rémisztő volt mint valami maffiózónak, ugyanakkor folyamatosan azon gondolkoztam hogy valahogy mégiscsak szimpatikus. megnézte a festményeket a falon, mindet közelről, és persze neki is azok a képek tetszettek mint amit mindenki szeretni szokott itt. majd elkezdett az orosz kortárs művészekről beszélni. leült a gép elég és majdnem egy órán keresztül orosz honlapokat nézegetett, néha lefordított nekem egy-egy mondatot és megmutatott egy-egy képet. közben féltem is tőle, de azért érdekelt amit mondott. najó igazából nagyon féltem tőle és tuti hogy ez látszott is rajtam. aztmondta magyarországon csak azért jó művésznek lenni mert itt lehet elősködni akkor is ha szar művész vagy.
mikor elköszönt megkérdezte meddig leszek még itt, biztos be fog még jönni a galériába. jaj.
most orosz honlapokat nézegetek, egy szót se értek belőlük, de a képek szépek. ez az egész nap olyan mint abban a filmben amiben egy anya moszkvában keresi a sok éve nem látott fiát, akiből művész lett. nemtudom én ki vagyok a filmből, ennek talán nincs is értelme, de a nap hangulata mindenképp ilyen.
most megint újra festeni akarok és rajzolni, megvalósítani azokat az ötleteket amiket először hétfő este mondtam ki valakinek hangosan és magam sem hittem hogy kerek egész mondatokban képes vagyok megfogalmazni a gondolataim. zseniális érzés egyébként.

amúgy pedig hihetetlen mennyire kevés is elég ahhoz hogy újra legyenek hosszútávú terveimda

garfield

indulás előtt, ébredés után kávét akartam főzni magamnak. hogy olyan legyen minden mint régen, amikor felkeltem reggel vagy akármikor, főztem kávét, ettem hozzá kekszet, elszívtam egy cigit is mondjuk, aztán felöltöztem békésen és elindultam akárhová, főleg persze suliba vagy dolgozni.
tegnap este óta erre készültem, hiszen végre van saját kávéfőzőm, ami csak az enyém és bárhová megyek vihetem magammal. aranyos és pici és az elképzelések szerint remek kávét főz.
és mégsem. egyszerűen nem működik. sehogysem.
akárhányszor próbálkoztam nem és ez borzasztóan elkeserített. kapkodva összekészültem tehát, enni se volt kedvem és morcosan elindultam, majd persze majdnem elkéstem a munkahelyemről mert sorban álltam egy papírpoharas kávéért ami nem csak hogy drága volt de nem is volt olyan finom mint amilyet elképzeléseim szerint a remek kávéfőzőmmel készíthettem volna magamnak.
nemtudom mi lesz így velem

a függőség rossz

ráadásul lehet hogy kudarcba fullad a múltheti bizniszem is, úgyhogy még csak gazdag se leszek.
ennél hisztisebben nem is kezdődhetett volna a hét.

a 22-es csapdája

olyan rég voltam itthon itthon. és pontosan olyan hangulatot találtam itt amilyet itthagytam. talán még egy kicsit szomorúbbat. körülöttem mostanában mindenki olyan boldog, bátor és nyílt. új dolgok történnek velük, megtanultak ezer nyelven és bátran beszélgetnek bárkivel. annyira irígylem őket. nem csak hogy beszélgetni nem tudok még mindig igazán, de öregszem is, nem tudok éjszakázni, már a mesék se érdekelnek a tévében. hülye karrierista picsa lettem azthiszem és minden más meghalt ami régen izgalmas volt bennem. mérhetetlenül unalmasnak érzem magam.
vajon ezt hányszor írtam már le ebben a blogban?

ha megőrülök biztos időgépet fogok építeni