yes-no

mi van ha tényleg képtelen vagyok segíteni másokon? mert amikor ma tíz másodperc alatt választanom kellett, hogy elérem a vonatot vagy segítek egy bajba jutott kisfiún, akkor nyert az önző érdek vagyis a vonat. azóta legalább bűntudatom van... de meg is érdemlem mondjuk. én eddig azt hittem ha háború lenne mennék sebeket kötözni, de most akkor vagy rossz ember vagyok vagy mégsem bírom a vér látványát. morális válság van, ráadásul nem csak emiatt.

nem számít se a csinos ruha, se az elajándékozott latinkönyv, se a frissen nyírt fű illata, se a csokoládé szobor, se a két back-together beszélgetés - pedig ezek szintén a mához kötődnek.

jeg mener derfor, jeg er

van egy olyan érzésem, hogy a nyaram egy részét Peter Weibel társaságában fogom tölteni. hívogatóan közel van már most is az a nagy piros könyv.

what the fuck was I thinking

reggel nyolc van és én már egy órája ébren vagyok. van mára is művész, arra ébredtem, hogy írnom kell róla egy levelet. mondjuk nem túl vidám az ő képeivel álmodni, de hát nem is én kértem... szóval Michael Kvium, aki amúgy jóbarátom dániából. majd fogok mesélni biztos, de végülis nem ezért keltem most fel, hanem mert be kell fejeznem egy munkát 11-ig. közben svédül énekelnek nekem. nincs is jobb dolog, mint tavasz illatú nyitott ablak mellett kávézni.

look me in the eye

új projekt kezdődik, minden napra egy művész címmel, mert túl keveset foglalkozom mostanában a művészekkel és túl sokat az elméletekkel. visszaszerzem a barátaim is, minden értelemben.

beck is also back.

mai emberem pedig Christian Boltanski, aki Annette Messager férje, akiről eszembe jutott a velencei biennálé, amiről eszembe jutott Kicsiny Balázs és az, hogy nekem szobrászattal is foglalkoznom kellene. ez a régi gondolkodás, ez az ami hiányzott. újra lesz jegyzetfüzet és újra vannak továbbépíthető gondolatok. Boltanski csinált egy árnyékos szobrot és rá kell jönnöm mikorhol láthattam én azt, nemrég volt, valami skandináv országban kellett lennie szerintem. össze fogom kötni a dolgokat piros fonalakkal és igen azt is oda kell írnom, hogy a piros fonalakat is láttam - ludwig múzeum, nagyonrég, fonalból koffer a falon meg talán egy madár is volt ott.

újra rajzolok is, hogy megmaradjon az, amit nem tudok elmondani. a sokatmondó tekintetek főleg. a vizuális memória pl arra is jó, hogy még akkor is odataláljak bárhová éjjel, ha útközben elfelejtem számolni a megállókat.

I WANT TO BE ABLE TO SEE WHAT IT IS

ó azok a svéd lányok. persze nem kell itt semmi mögöttes mondanivalóra gondolni, nade akkoris.

le akarok ülni és írni írni írni akarok. szakdolgozatot vagy könyvet inkább. minden nap találok egy új kedvenc művészt, ma is. soha semmi nem ment jobban az írásnál, hát ez van. késő este, film, egy

bögre tej, aztán olvasok is még. mindezek előtt viszont meghallgatom ezredszerre is hogy...

ennyi.

failure

az a bizonyos ló... mostmár a fejemen ugrál és közben még gúnyosan kacag is. (igen ez a ló még kacagni is tud.) egyszer azt írtam, hogy minden ember életébe kell egy meghatározó valaki, aki azt mondja rosszul csinálod. hangsúlyoznám ebből az elméletből az EGYSZERISÉGET. de nem, itt van újból egy ugyan olyan meghatározó, de mégis másik ember - csak hogy még nagyobb legyen a megaláztatás - aki azt mondja csalódott bennem. mitagadás én is magamban. mert mi történik ilyenkor a meggyőződéssel, hogy nekem ezt kell csinálnom? amikor kiderül, hogy semmi sem úgy van mint feltételeztem akkor nagyon nehéz felegyenesedni és tovább folytatni. mélyvíz ez nagyon mély, úszni pedig szeretek én, de talán nem ennyit. ez az a pont természetesen, amikor ráadásul egyszerre van vihar a tengeren, fenyegető közelségben cápák is úsznak mellettem, nekem pedig mindezeken felül még hányingerem is van.
fel kellene ébredni, mert nincs megállás. addig aggaszt tovább az a megválaszolatlan levél, az összes lemondott találkozó, az összes elvesztett ember, egy elmulasztott konferencia, az utolsó dánóra, az étvágytalanság nameg az hogy vajon miért kezd el a legváratlanabb pillanatokban folyni a vér az orromból.

chopin

van az a bizonyos ló és annak az a feltételezett másik oldala - valahol ott vagyok most én. csak olvasok és írok, nincs is semmi más. nem mintha nem lehetne, de nem akarom hogy legyen. bad timing, azt sem tudom nyáron mi lesz. annyira türelmes lettem hogy elfogytak a hirtelen terveim, mindent százszor újragondolok. szépen lassan felfedezem kelet európát és soha többé nem hordok nadrágot.

szeretnék egy tulipánt

a paricular signifier always has more than one meaning

minden este egy bögre tej és felőlem jöhet bármi, még a posztstrukturalizmus is

párhuzamos vonalak és katonás rend

komolyzene

calculator

türelem, alázat, lelkesedés. ezek a hívószavak. az idő hiány pedig az, ami nemcsak általános érvényű jelző, de mértéke napról napra növekszik. hiányoznak a végigbeszélgetett éjszakák és a napsütésben, fűben ülve töltött délutánok. hiányoznak a változatos emberi kapcsolataim.

viszont vannak helyette könyveim, gondolataim, gyarapodó angol szókincsem, rendszereim és egy kényszerű fontossági sorrendem. minden elmaradásért bocsánat, de én most épp megváltoztatom az életem.

always something better

inkább az az aggasztó, ha kávé után nem vagyok ilyen higgadt mint most.
dán előadók békítenek ki az éjszakázással, miközben minden tudás a fejembe száll percek alatt. aztán lehet hogy mégsem, de az nyilván már nem is olyan érdekes. valami elképzelhetetlenül nagy nyugalom van itt a szobámban, ha lefeküdnék a szőnyegre talán még lebegni is elkezdenék egy idő után.

minden rendben lesz, minden.
ha a fejemben rend van, máshol sem lehet káosz.

(lánynak lenni jó. megtanulok magassarkú cipőben járni.)

gotta keep moving

most jobb, az alvás tényleg hasznos megoldás. néha álmomban remek válaszokat kapok a kérdéseimre. eddig lehetetlennek tűnt, hogy teljesítsem a hetet, fizikai és minden egyéb értelemben is. de most elcsitulnak a hullámok és elfogynak az oldalszámok. örömteli hír is érkezik, legalább van ami biztos. levél is van még mindig (borítékban), na meg persze eső.

a víz is sokat számít
willy mason

viszlát és kösz a halakat

soha ennyire nem volt erős bennem a késztetés arra hogy sokkal többet olvassak és tanuljak, az emberekről főleg. a legtöbbször tényleg nem értem a kapcsolatokat vagy pontosítok: nem értem meg őket időben. ezért nagyon nagyon butának érzem magam ma. elmondhatatlanul.

there is no time for daydreams.

ez most annyira mélypont lehetne... ahonnan vagy úgy kerülök ki hogy eszméletlenül megerősítem magam és végre egyszer megküzdök valamiért VAGY a totálisan megsemmisültnek hitt önbizalmammal eloldalgok és álmodom tovább a mindennapok monotonságát. ez a hét tele volt csupa soha-meg-nem-tapasztalt érzéssel és helyzettel, amikben semmi olyan "trükk" nem működik, amit eddig beváltnak hittem. elképesztően új így minden. talán kicsit ijesztően is.
nincsenek jótanácsok, nincsenek követhető példák, sőt azoknak a mondatoknak sincs értelme amiket tényleg nem tudom miért mondok ki néha. gyökeres változást kerestem és tessék, csak terveznem nem szabad. ha türelmesen feldolgozom a történteket és az elhangzottakat akkor az olyan felesleges nagy gesztusokra sincs szükség amiket eddig úgy szerettem. (ha ez az elmúlt egy hét egy szoba lenne, akkor most kidobálnám a 7 nap alatt felhalmozott bútorokat és színeket és képeket - semmi más nem maradna mint a fehér falak és egy fehér ágy.)
ahhoz, hogy ne legyek többé egyedül most egyedül kell maradnom egy időre.

amit elsőként megértettem az az, hogy különösen vonzódom a képtelen színpadias gesztusokhoz, a populáris világhoz és a megkérdőjelezhetetlenségekhez. ezt eddig nem tudtam magamról.

valamint az a hasonlat jutott még eszembe, hogy nem tudom miért akarok úgy csinálni mintha akciófestő lennék, amikor sokkal jobb érzés úgy festeni mint egy 17. századi holland.

I'm good, I'm gone

megint reggelig ébren leszek, megint túl sok süteményt ettem, megint izgatottan levelezek, megint nem vagyok emberekkel, megint hangos a zene és megint fáj a fülem. ennyi. nem szeretem ha rémálmaim lesznek valakitől és kurt vonnegutnak is igaza van persze. böbö dödö. kedden nem kötöm be a szemem, csütörtökön férjhez megyek, pénteken táncolok. ez a terv. zöld alapon fehér pöttyös ruhám lesz, barack színű pulcsival.
most dolgokat gyűjtök egy dobozba és képeket ragasztok rá. minden nagyon tiszta és nagyon jó illatú.

hóvirág

már majdnem minden tiszta körülöttem. elrendezem a dolgokat. szelektíven gyűjtöm a hulladékot és békés zenéket hallgatok. telefonálok és mindenkivel rendeződik minden, kár hogy valamiért mindenki szomorú. nem értem mi változik, de nekem most meglepő dolgokat kell csinálnom. nem kell spontánnak lennie, csak olyannak amit nem vár tőlem senki és én sem magamtól...
titkaim vannak.