semmi

nagyon közel van hozzám minden. görögország is és az új emberek. határidők és feladatok amiket még mindig nem csináltam meg. egy pici papírdobozba vagyok bezárva, aminek minden oldalán van valami üzenet, jók is és kevésbé jók is. de sosem tudok teljesen hátatfordítani egyiknek sem. ebben a dobozban mozogni sem lehet igazán. enni sem. csak kávézni.
de ha becsukom a szemem tájképeket látok, nagy fákat és apró ösvényeket. néha viszont xix. századi házakat és legszivesebben mindbe beleköltöznék pár napra. mindenkit megértek. tényleg. ez lesz az eddigi legbékésebb vizsgaidőszakom, megértő leszek mindennel és mindenkivel kapcsolatban. persze ez nem jelent semmit, lehethogy rémesen fognak sikerülni a dolgok.
de nem érdekel. semmi sem érdekel valójában.

six feet under

csak akkor tudok blogot írni ha egyedül maradok. mármint a gondolataimmal. most, hogy sok ideje nem egyedül de nem is a családomal lakom, valahogy minden egyszerűnek tűnt és minden olyan lassan történt, hogy rögtön kiborultam minden hirtelen eseménytől. mostanában túl jól ki tudom számítani az emberek reakcióit, így általában egyszerűen nem is érzem szükségét annak, hogy találkozzam velük.
most mégis ittvagyok egyedül, csak a narancssárga fények világítanak, álltam az ablakban és néztem ahogy elfújja a havat a szél. és a szineket az utcákról. talán még az embereket is.
egyszerre szeretném ha valami nagyon hangosan ordítana most a fülemben, de ugyanúgy jó lenne teljes csendben és sötétségben ülni az ágyon. szóval azért mégse jó így egyedül, vagy itt nem annyira jó most, messze van a festőállványom nagyon.
vissza kellene szereznem a lelkesedéseimet, mert ma minden annyira érdektelen, hogy nem is tudom mi vehetne rá arra, hogy felkeljek holnap reggel.
túl sok szabadságot engedtem meg magamnak az elmúlt 1-2 hónapban, és ez nagyon nem vezet jóhoz. lassan minden olyan tervem, ami eddig pompás célként lebegett a szemem előtt, köddé válik. és semmi sem marad helyette. semmi.

back to the...

valójában nemigazán tudom hová tart most így minden. mondhatnám azt is hogy kilátástalan az életem, ami nyilván nemigaz. de maeste mégis olyan. mintha mindig visszajutnék oda ahonnan indultam. a fókatérre.

ha most választhatnék, újra szombat este lenne. diópálinkát innánk, énekelnénk az esernyő alatt, és nevetnénk mert beázott a cipőnk. valami aminek sosincs vége, amikor nem érdekel hogy mi lesz utána. csak ülök a nagy piros színpad mellett a földön, fehér papírdarabokkal dobálnak, lelocsolnak vízzel, bölcs tanácsokkal lát el a teremőr és mosolyog rám egy óriási keljfeljancsi.

ma este viszont nincs kiút. ma szinte minden ember különbözik tőlem.
a csodám 3 hónapig tartott. vagy nem.

eklektika

elmondhatatlanul sok olyan dolog történik velem mindig, ami olyan mintha egy feketefehér film részlete lenne. mindegy hogy házibuli van, vagy itthon hárman, vagy egy titokzatos filmarchívum filmnézőszobájában, vagy egy olyan koncerten ami régi dolgokat idézett fel, vagy amikor ülök a trolin és nézem az embereket, vagy teázok egy nagyon fontos emberrel, vagy kávézok az egyetemen, vagy felismerem az épületeket az utcákon. felfoghatatlan az egész és hirtelen minden megvalósíthatónak tűnik.
most is minden megvalósíthatónak tűnik.
bárcsak meg tudnám őket valósítani.