úszni akarok

szeretem érezni hogy percről percre jobban vagyok. amikor felkelek az ágyból de még rossz és visszadőlök. de már nem takarózom be mert tudom hogy hamarosan indulni kellene. beveszek egy gyógyszert* és érzem a hatását. hogy már nem fáj annyira a fejem. már nincs hányingerem. aztán lassan elkezdek azon gondolkodni hogy fogat kellene mosni és főzni egy teát. majd lassan felülök, újra végiggondolok mindent és kimegyek a fürdőszobába.

régen amikor valaki azt mondta hogy "összecsaptak a hullámok a fejem felett" akkor én azt mindig úgy képzeltem el, hogy így áll egy ember és barlang szerűen betakarják és körbeveszik őt a hullámok. és szépen lassan elfogy a levegője. nekem ez a kifejezés sosem jelentette azt, hogy fejbevágnak a hullámok és ideoda sodor a víz és nem tudsz menekülni amíg csendesedni nem kezd a vihar. nekem ez más. ilyenkor lassan megfullad az ember szerintem. ami elől csak úgy menekülhetsz meg ha elkezdesz úszni kurvagyorsan kifelé a barlangból.

*gyógyszerfüggő lettem szerintem

hurricane

aludnom kellene, de idegesít hogy nem emlékszem annak a könyvnek a címére amit félig olvastam csak el valamelyik nap. most drámát akarok olvasni, amúgy pedig színházba menni vagy operába legalább havonta egyszer. aztán kétszemélyes repülőn utazni azzal a régi ismerőssel, aki pár éve még pilóta akart lenni. nézném a térképet és biztos nem tévednénk el, nagyon jó navigátor lettem azóta.

ha egyszer lesz saját lakásom lesz otthon trombita, zongora és hegedű. talán más hangszerek is, de ezek mindenképp.

in the hall of the mountain king

tegnap koraeste haragudtam magamra. aztán beszélgettem anyuval, miközben néztük a tévében a moszkva teret. és megnyugodtam. ma továbbgondolva a továbbgondolnivalókat rájöttem, hogy valahol egy picipicit elégedett vagyok magammal. mostanában ugyanis (és itt nem csak az elmúlt 2 napra gondolok, hanem egy sokkal hosszabb mostanában-időtartamra) egyre kevésbé viselkedem a régi kiszámítható módomon, amit annyira utáltam magamban. most maximum haragszom magamra, mert a butaság az butaság marad így is, viszont rájöttem hogy nem vagyok álmodozó tipusú rózsaszínfelhős lány (aki régen voltam) és ennek összességében azért örülök. olyan most mintha újraolvastam volna azt a régi könyvet amitől mindig mindenben megláttam vagy legalábbis kerestem a jót. de nem kellett, mostmár ez kicsit ösztönös.
sosem akarok viszont olyan ember lenni, aki ha meglát egy festményt vagy szobrot rögtön elkezdi művészettörténeti szempontból elemezni a kompozíciót és a stílust. jó ilyennek lenni, de azthiszem nem mindig. ezért végülis arra az esetre is örömmel emlékszem vissza, mikor az amerikai fiú megkérdezte mit látok az impresszionista képekben és csak azt tudtam hajtogatni, hogy mennyire jó lehetett kimenekülni a természetbe.

ja és mostantól ha valakivel a moszkván találkozom az óra alatt, akkor azt a kifejezést fogom használni, hogy kalefozunk.

nem

az életem túl sok szempontból vett új irányt.
és ezekkel még nemnagyon tudok mit kezdeni.

hegytetőről telitorokból belekiabálni a levegőbe. erre vágyom most.
esetleg lehetne újév napja is, akkor most bécsben ülnék az újévi koncerten, épp a radetzky march szólna és herbert von karajan lenne a karmester.

wave

bárcsak azt mondhatnám hogy nem tudok dönteni. de sajnos tudok.
a régi dolgok sosem térnek vissza, vagy ha igen, akkor nem jól.
ha mégis jól, akkor a leglehetetlenebb időpontban.
az ujjaim zongoráznak helyettem, mélyhangú fiúk énekelnek amitől azért nem vagyok feltétlen boldog, csak úgy jól. ennek van értelme?
önmegsemmisítő életet élek, a vércukorszintem normális ma, viszont nincs sok fény a szobában. és szerintem senki sem lát olyannak amilyen valójában vagyok. ami igazából nagyon biztonságos megoldás.